A Kolibri Színház évek óta színvonalas előadásokat állít színpadra kifejezetten kamaszok számára. Idén pályázattal lehetőség nyílt kedvezményes színházjegyek vásárlására, az útiköltséghez pedig az iskola alapítványa járult hozzá.

Lila történetét március 28-án látták a diákok (13. b, 12. b, 10. c), külvárosi fiatalok mentális problémáit, kilátástalan helyzetét mutatja be az alkotás: „A történet során megismerhettük az érzékeny lelkű Chimot [Horváth Zoltán], céltalan, balhés barátait, és nem utolsó sorban Lila [Simon Lea] szexuális fantáziáit, amiket Chimoval osztott meg. Szerintem mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy több van amögött, amit Lila elmond, és célja van gátlástalanságának: így alakít ki magáról egy képet a körülötte élő emberek számára. Viselkedése érthető, hiszen csak a gyermekkora óta molesztáló nagynénje van neki, nem tartozik sehová. Chimoban azonban meglátja a lehetőséget arra, hogy változzon, és a fiút is ki szeretné emelni abból a közegből, amiben van. … Az előadás vége szerintem nemcsak engem lepett meg és zavart össze, így örültem, hogy az utána tartott drámaórán megbeszélhettük a látottakat a szereplőkkel is. Kérdezhettünk bármit, amit nem értettünk, elmondhattuk véleményünket, sőt, még a történetbe is „beleszólhattunk”. Lehetőség volt ugyanis arra, hogy a darabot egy bizonyos jelenettől némi változtatással játsszák el a színészek (mi mondhattuk meg, miben változzon). A legjobban az tetszett, hogy a szereplők végig közvetlenek voltak velünk, úgy éreztem, tényleg érdekelte őket a véleményünk.” (Szemők Rebeka, 12. b).

A Közgázba nem először érkeztek színészek (hamlet.ws, 2007, 2010), a Klamm háborúja az osztályteremszínház program keretében készült el. A monodrámában Scherer Péter alakítja a tanár figuráját. A színész és a drámapedagógus (Végvári Viktória) egy órakor ért az iskolába, és még kicsit átrendezték az osztálytermet, ebben két diák segített, akik később fontos szerepet kaptak a drámában is (Mark, Melanie). A diákok (9. a, 10. c, 12. b, 13. b) egy tanár vívódását kísérhették végig saját iskolájuk tantermében. A helyszín mellett a többség számára az is újdonság volt, hogy testközelből figyelhették az előadó mimikáját, gesztusait. Klamm beszélt hozzájuk, volt, akivel kezet fogott, egyáltalán kontaktusba került a diákokkal, köztük járkált, ráült a padra, megszólította őket, ahogy azt a valóságban is teszik a pedagógusok. Klamm azonban háborúként éli meg a tanítást: „Az iskola kényszer. Mindig is az volt, és mindörökre az is marad, és a tanár és diák egyaránt éppen ennek a kényszernek köszönheti, hogy egyáltalán létezik.” A dráma feldolgozását az előadást követő drámaóra és a diákok irányította improvizáció segítette, ez utóbbiban már aktívan vettek, vehettek részt, és megpróbálhatták megoldani Klamm problémáját, amivel ő egyedül nem tudott megbirkózni. Hogy sikerült-e, sikerülhet-e, nem egyértelmű, de az biztos, hogy együtt (diák és tanár; felnőtt és gyerek) sokkal könnyebb szembenézni a gondokkal, és a konfliktusokat is könnyebb meg-, ill. feloldani.