Nem meglepő a helyszínválasztás, hiszen a darab kifejezetten a diákságnak szól. A célközönség befogadó volt, nagy izgalommal vártuk a két szereplőt.

Az előadás célja nem más, mint hogy a fiatalokat egy óra lepörgése alatt megismertessék egy drogfüggő fiú történetével. Az éppen leszokóban lévő Krisztiánt a szobájában ülve látjuk. Nem szúrja magát, nem szenved fetrengve az ágyában az izzadságában. Beszél. Hozzánk a nézőközönséghez, akik az iskolai székeken és padokon ülve figyeljük. Először nehezen szedi össze gondolatait, ezzel is bizonytalanná téve, hogy igazából mi történhetett a szobában, mielőtt mi nézők betekintést nyertünk. A hosszú hajú, vékony srác azonban folytatja és életének néhány emlékképét úgy meséli el, mint ha egy haverjával sztorizgatna. A hatás nem marad el, Krisztiánnal együtt nevetünk egy-egy történetén. Nem restell belevonni első sorban ülő közgázosokat a történet elmesélésébe. Nyilvánvalóan így még vizuálisabbá téve a cselekményt. Így az ölelgető férfi szerepében egy 10. osztályos fiút láthattunk. Kiderült, hogy az ölelgetés egyszerű átverés volt Krisztián történetében. Ekkor lopták el a mobiltelefonját, személyi igazolványát. Az improvizáció alapja az ilyen interaktívan rendezett történeteknek. A légy történetét, amit próbált üldözni, majd kiengedni az ablakon nem lehetett előre megírni az ilyen spontán történésekre nem lehet felkészülni, ellenben egy ilyen tehetséges színész, mint Kovács Krisztián be tudja építeni a pillanatba. Azonban teremmel és így a dekorációval is ismerkedtek a színészek a darab megkezdése előtt. Krisztián a darab elején keresi a helyét, sokat beszél önmagáról, a napjairól, és az őt körülvevő külvilágról. A nézők tekintete már az első percben követte Krisztiánét. Magával ragadó stílusából, először akkor zökkentem ki, mikor az iskola udvarát – ez esetben szobája ablakából látni vélt panorámát- említette. Viccesen nekünk szegezte a kérdést: „Ez a járda új, mi?”. Igenlő válasz helyett egy félmosollyal értékeltem ezt a mondatot. Nagy részben a helyzet alakítja a darabot, így az ilyen apróságok észrevétele különleges momentumokká formálhatja a darab ezen részeit. Jellegzetes például, hogy Krisztián a monológja során hosszan egy ember tekintetét figyeli. Zavarba ejtő, ugyanakkor nagyon különleges, bensőséges érzést kelt.

Az első negyed órában tehát megszokjuk Krisztián beszédstílusát, a helyszínt (a szobáját). Hirtelen kopogtatás, majd dörömbölés zaja vág közbe a monológba. Az apa, nem akarja tudomásul venni, hogy fia bezárkózik a szobájába. Az első konfliktus már akkor kialakul, amikor még egy párbeszéd sem hangzott el a két fél részéről. Krisztián állítja az ajtó nyitva, csak az apja nem tud benyitni. Az agresszió első jelei itt már megmutatkoznak, de még csak szóban. Az apa tisztában van fia állapotával, szedeti vele a leszokást segítő gyógyszert, és szívesen elvinné egy magánklinikára. Krisztián elutasító viselkedése csak olaj a tűzre. Látszik apja egyre türelmetlenebb az évek felőrölték. Kritizálja fia kinézetét, viselkedését. Érdekes volt figyelni, ahogy az apa kinyittatta fiával az ablakot, és próbálja megértetni vele, hogy milyen karikásak a szemei, mennyire tönkre teszi magát. Az ellentétek apa-fia között addig feszülnek, hogy Krisztián a földön heverve üvölt apjával. Nehéz pillanat volt, mikor az apa sírva kérte fiát ne haragudjon rá, beszéljenek másról. Ekkor hangnemet váltva szó esik a továbbtanulásról, versekről, álmokról. „Ültem egy padon a szigeten, betekert a pók, odakötözött a padhoz, nem bírtam szabadulni. Szemben a villanydróton meg hógolyók voltak feltéve, és egyenként estek le sorban, és megálltak a levegőben. És közben meg megfagyott a víz, és jött fel a lábamon a fagyott víz, egészen a mellkasomig. És ki volt írva, a ködbe, hogy »Game over!«" – ez az „álom” inkább egy szúrás utáni pillanatsornak hat. A közönségre van bízva a sorok megítélése. Ezeknek a momentumoknak köszönhető a darab összetettsége, sokoldalúsága. Az apa először József Attilát, majd Krisztián által írt verset kéri előadni fiától. Krisztián mindkét vers felmondása közben apja jelenlétére hivatkozva belezavarodik a sorokba. Újabb kudarc az apának és fiának. Kiderül, a továbbtanulással kapcsolatos felvételi az apa utolsó reménye. Fia a napok múlását nem érzékelve elkésik a felvételiről.

A darab nehézsége a néző számára a megoldás (hiánya). Apa és fia egy óra fizikai és lelki túlterhelés után sem ért szót. Végül a megtört apa kidobja fiát otthonából, a megszokott környezetéből.

Drogos fiú, kétes családi háttérrel. Rengeteg apróságból összeáll a kép, ami összeragasztva egyenes út a drog használatához. Elvált szülők gyermeke, családtag elveszítése, egy anya, aki a gyógyszerekhez nyúl segítségért. Mégsem jelenthetjük ki kétséget kizáróan, hogy minden függő beteg ilyen családi problémákkal küzd. Ebben a gondolatban megerősített minket az előadás után az addiktológus hölgy, akivel egy órát beszélgethettünk kötöttségek nélkül. A társalgást életről, családról, drogról, függőségről az apa szerepét alakító Scherer Péter vezette. Így az óra második funkcióját töltötte be: drogprevenciós előadásnak is megfelelő.

Mély benyomást tett rám Bajzáth Sándor 2 évvel ezelőtti személyes beszámolója heroin függőségéről. Az iskola egészségnapi programjának volt része ez a „találkozás”. A kolibris előadáshoz hasonlóan valós történetet hallhattam, egy akkor már 10 éve tiszta embertől. A gyáva kábítószerfüggők írásaiból idéz, megtörtént eseményeket is feldolgoz. Úgy vélem az ilyen interaktív, beszélgetős „előadások” ideálisak a mai diákok számára, ez már az érdeklődők számából látszott. A gyáva sikerét bizonyítja, hogy az előadást követő beszélgetés során kiderült nem egy diák már harmadszorra nézte végig Krisztián történetét. Nem mondhatjuk, hogy ugyanabban az egy órában volt részük, mint máskor. Krisztián saját bevallása szerint a mai napig formálja a fiú szerepét. Ennek ellenére nekem szimpatikus volt az „igazi” Kovács Krisztián, aki a már említett legyet az addiktológussal való beszélgetés során kézzel elkapta, és a nyitott ablakon eresztette újtára.

Balogh Andrea